E.-vel 8 évvel ezelőtt ismerkedtem meg.
A kapcsolatunk elején ő lelkesebb volt, mint én. Ez talán annak köszönhető, hogy én akkor voltam túl egy szakításon. Egyik kapcsolatból belekerültem a másikba. őszintén még élveztem is, hogy végre nem én vagyok lelkesebb egy kapcsolatban.
Aztán szépen lassan összecsiszolódtunk. Minden időt igyekeztünk kihasználni, amit együtt tölthettünk.
Emlékszem egyszer nagyon vacilláltam, hogy mi tévő legyek, szakítsak-e vagy sem. Nem tudom időben elhelyezni, de tudom, hogy ekkor elmentünk egy wellness hétvégre ami után másképp láttam a dolgokat és nem léptem.
átéltünk sok minden együtt. Utaztunk, nevettünk, sírtunk. Közös lett a baráti társaságunk, mindig együtt lógtunk. Tavaly összeköltöztünk egy közös albérletbe. Minden szép volt és jó. Vagy mégsem...
Nem akartam már kettesben lenni. Mindig kerestem a baráti társaságot, folyamatosan programokat szerveztem magamnak. Nem működött már a dolog, de ezt még magamnak sem mertem bevallani.

Január 19-én, egy hideg estén vacsorázni mentem a külföldi és a hely kollégákkal. Ismertem már őket, sokat jártak már itt. Minden olyan volt, mint egy üzleti vacsorán szokott. Egészen addig, amíg el nem hagytuk az éttermet és nem kötöttünk ki egy koktélbárban. Akkor belém karolt és el sem mozdult mellőlem egész éjjel. Annyit beszélgettünk, mint még soha. Másnap reggel hazarepült és minden maradt a régiben.
Márciusban nekem kellett kimennem Németországba. Vasárnap indultam. Kérte, ha megérkeztem a hotelba hívjam mindenképp, csak hogy tudja, minden rendben van. Mikor felhívtam, közölte, hogy fél óra és ott van. Találkozzunk a bárban. Kávéztunk, pezsgőztünk és beszélgettünk, de csak munkahelyi dolgokról én mégis olyan, jól éreztem magam. Mielőtt elindult kicsit sétáltunk odakint. Bár azóta sem tudom biztosan, de azt hiszem, ott, akkor, elhajoltam egy csók elől.
Miután hazajöttem, csak ő járt a fejemben. Sajnáltam, hogy nem tudtam tőle elköszönni az utolsó napon, így írtam neki egy sms-t. Ekkor kezdtünk el chatelni.
Neki el kellett utazni Indonéziába és Tajvanra, 6-7 óra időeltolódás sem számított állandóan írt. Tudtam, hogy ott kint él a párja, nem számított, hogy vele volt, akkor is írt. Írta, hogy szeret és sosem adja fel, hogy hiányzom neki és alig várja, hogy újra lásson és, hogy megcsókolhasson.
Én ilyeneket nem tudtam neki írni, csak annyit, hogy nekem kell, hogy itt legyen és lássam, érezzem őt ahhoz, hogy tudjam, mit akarok. De boldog voltam, ha írt és alig vártam, hogy csippanjon a telefon.

Április lett és ismét jött. Délután érkezett a városba. Munka után rögtön hozzá mentem. Ott várt a hotel bejáratánál. Fekete inget és farmert viselt és a kedvenc parfümjét. Izgultam és örültem, boldog voltam és féltem is egyszerre. Közben pedig olcsónak éreztem magam. A vőlegényem otthon én meg egy hotelban egy nálam 25 évvel idősebb külföldi kollégával.

Nem ez volt az első és utolsó találkozásunk. Több együtt töltött délután, szabadnapok, éjszakák. Ha itt volt együtt voltunk, ha nem akkor a neten tartottuk a kapcsolatot. Voltam közben én is kint, a lakásán is jártam.
Aztán eljött a július. 4 hétre Indonéziába utazott, ahonnan már a nővel tért haza, ahogy az már rég el volt tervezve. Mielőtt elment, borítottam a bilit. Én még meglett férfit így zokogni nem hallottam, mint ahogy ő sírt a telefonba. Azt mondta nem tud boldoggá tenni és hogy senki sem fogadná el a kapcsolatunkat. A nőnek meg megígérte, hogy elviszi Németországba nem tehet mást. A 4 hét kemény volt. Sokat gondolkoztam. Volt, hogy napokig nem beszéltünk. Át kellett rágni magunkat mindenen.

Én arra jutottam, hogy egy biztos. Már nem szeretem E.-t. Szerelemmel nem szeretem. Szeretem, mint egy barátot és valójában, mint lakótársak éltünk egymás mellett. Semmi sem volt már az igazi. Nem kívántam a közelségét, ha nagy nehezen megerőszakoltam a lelkem és szexeltünk nem éreztem jól magam, másra gondoltam. De tudtam a lelkem mélyén, hogy ez D-től független. Ő többször mondta nekem, hogy már rég óta figyelt és próbálkozott, de akkor valamiért nem vettem a jeleket. Hát azért mert akkor nem éreztem, hogy E-vel semmi sem az igazi már... Sok minden okozott köztünk feszültséget.
E. elköltözött egy barátjához.

Nekem ez kellett. SZABADSÁG. Sem E, sem D. A családomtól is próbálok kicsit távolságot tartani. Magamra figyelni, magamban lenni ez kell most nekem. Egyedül élni. Sosem éltem egyedül. Kíváncsi vagyok mire vagyok képes egyedül. Szeretnék a munkámra koncentrálni, végre ott is látok lehetőségeket. Végre nem kell senkinek beszámolnom hol járok, mikor mit csinálok.

Közben E. visszajött, a kanapén lakik most. A terv, hogy egy barátjával (aki szintén most szakított több év után) közösen keresnek albérletet, de addig itt kell lakjon, a másik helyen nem maradhat. Elég szar szitu, de próbáljuk kezelni. Végülis rosszban nem vagyunk, nekem ő már tényleg csak egy barát, akármilyen közhelyesen is hangzik.
D. sokat dolgozik. Napi 10 perceket kapok belőle telefonon. 1 hónapja nem láttam. Azt állítja szeret, de a nő ott él vele Németországban. Én azt hiszem szeretem, minden gondolatomat kitölti, állandón rá gondolok. Nem tudom mi van most. Várom, hogy jöjjön kicsit hosszabb időre és átbeszélhessünk mindent. (Legutóbb a júliusi dolog után két napot volt csak itt. Nem akartam agyalni abban a két napban. Próbáltam élvezni, hogy velem van és mellettem. Boldog voltam.)

Feladtam a sorsnak. Sodródom. Lesz ami lesz. Akármi történik is, semmit sem bánok...

A hiba biztos az én készülékemben van, de ezektől a a hosszított pólós fiúkáktól kiráz a hideg....

Most tényleg ez a menő???