Az ok amiért abba maradt az élménybeszámoló az nem más, mint a szakdolgozat...

Történt ugyanis, hogy E. csúnyán leszidott, mikor megtudta, hogy röpke két hetem van hátra, hogy leadjam és egy kanyi karakterrel sem írtam többet, mint egy hónappal ezelőtt. Azaz kemény 5 oldalam van...

Na hát erre én eddig minden áldoitt nap görnyedtem a gép felett, hogy kicsikarjak magamból bármit is, de hiába! Semmi. Egyszerűen azt sem tudom eldönteni, hogy miről írjak. Miről kéne szólni. Pedig tudom ám, hogy két hét alatt meg lehetne írni egy szakdogát - főleg úgy, hogy most egyáltalán nincs olyan vágyam, hogy majd én megmutatom, hogy tudok kiválóva végezni. De semmi. Mintha légüres tér lenne a fejem...

Szóval így azzal teltek a szabad óráim - amiből egyébként nem is volt sok - hogy küzdöttem az elemekkel.

De vissza az utazáshoz. Szóval Firenze.

A Firenzébe érkezésünk már nem volt olyan zökkenőmentes, mint Pisa-ban. Sanos korábbi vonattal mentünk, így elég korán ott voltunk a szálláson, de csak két órától - a bunkó recepciós csaj azt akarta, hogy fél 3-tól - lehetett elfoglalni a szállást. Ha tudtuk volna, hogy ezt ennyire szigorúan veszik, akkor az állomáson beraktuk volna a csomagot egy megőrzőbe és nem bumlizunk át a fél városon. De mi elvánszorogtunk a szállodáig. Így hát elmentünk csövezni a bőrönddel egy közeli parkba. Ez egészen addig volt nyerő ötlet, míg nem kezdett el esni az eső. Így visszamásztunk a szállóba és kértünk, hogy hadd húzzuk meg magunkat itt. Azt kell, tudni, hogy ez egy bevárosi szálló volt, így nem mondhatnám, hogy tágas és világos terek jellemezték. Sajnos nem volt egy nagy foadó tér vagy tarásalgó ahol leülhettünk volna. Így a csaj látva, hogy mi már innen nem mozdulunk amíg szobát nem kapunk leküldött az alagsorba egy kanapéra.

Miután hosszas várakozás után elfoglalhattuk a szobát ismét nyakunkba vettük a várost.

Firenze csodás, gyönyörű. A legjobb az egészben, hogy egy két kilométeres körön belül van minden látványosság. Gyalog elindultunk és csak mentünk és mentünk és mentünk. Sajnos nem lehet szavakba önteni, hogy mennyi szépséget láttunk, ahogy azt sem, hogy micsoda hihetetlen szabadság volt a miénk. A legjobban ez hiányzik. Meg az, hogy E. -vel együtt legyek állandóan. Oda mentünk, azt csináltunk amit akartunk.

A dóm,  - mi hatalmas és vissza nem adható egy képen sem a szépsége - a Ponte Vecchio - ahol csak úgy hömpölyög a tömeg és ahol a legfinomabb fagyit ettem - , a Boboli-kert - ahol egy hatalmasat sétáltunk távol a város zajától és hemperegtünk a padon -, az Uffizi képtár - ami megúsztunk sorban állás nélkül, mert furmányos voltam - a rengeteg tér és szökőkút, mind vissza visszatér álmomban azóta is.

Soha nem lehetek elég hálás E.-nek azért, hogy így szeret és soha senki nem fogja felülmúlni ezt az ajándékot.

És még csak Firenzében a második este tudtam meg, hogy vár még ránk Róma!!!