Ma délután mentem át a zebrán. A pirosnál állt kocsival az egyik volt kollégám, akivel kezdetben jóban voltam nagyon, jókat tudtunk poénkodni. A balhé után mondjuk megromlott a viszonyunk mert amúgy egy talpnyaló és tövig a főnök seggében volt a nyelve.
De ahogy ott álltam és felismertem fülig ért a szám és magától lendült a karom. Ő észrevett, mosolygott, intett. Indult. Csak mosolyogtunk egymásra és kitartottuk a karunk egymás felé.
Akármi is volt, akárhogy is váltunk el, sok időt töltöttünk együtt.
Azóta boldog a szívem ma. Olyan mintha valami hatalmas jóérzés szétfeszítené.
Ma délután mosolyogva, integetve megállt kicsit az idő:)