Igazából nem is tudom, mit mondjak.

Már kezdem úgy érezni magam, mint egy vén picsa, akinek semmi sem jó.

Igazából semmi baj nem volt ezzel a SAP traininggel. Sőt még jó is lett volna, ha egyedül vagyok Magyarországról.
Komolyan kiakasztanak a kolléganőim... Szerencsére ketten a pesti irodában dolgoznak, így velük többnyire csak telefonos kapcsolatom van, de az is épp elég.

1. Szerintem ő autista. Egyszerűen nem lehet szavakba önteni, mennyire nehéz vele együtt dolgozni. Az elmúlt két napban, ha ránéztem, akkor borboleta pingvinjei jutottak róla eszembe. Csak ezek a pingvinek cukik, ő meg annyira nem. Őket megdögönyöznéd, őt meg nem... De a tétova totyogás és némaság tökéletesen jellemző rá is.

2. Ő már közel van a nyugdíjhoz, de egy körülmény. Egy feladat végrehajtás 80 telefonhívással jár nála, a folyamatos megerősítés miatt. Például felhív, hogy kaptunk egy e-mailt, igen, én is megkaptam és ő erre írt választ, amit fel is olvas nekem telefonban, majd közli, hogy akkor ő most ezt elküldi és én is kapok egy másolatot.... wtf??? akkor miért is kell nekem végig hallgatnom telefonba a választ ha aztán meg el is olvashatom????

3. A "kedvenc", akiről már sokat írtam. Ő közvetlen kolléganőm. Ő a hős. Az ész. A tökély.
Tökéletesen példázza remek személyiségét, két apró történet:

-  Tud angolul, ám nem túl biztosan. Én vállalom, hogy az én angol tudásom is itt-ott hiányos, de megértetem magam másokkal, el tudok beszélgetni, viccelődni másokkal angolul. Megkért, hogy kérdezzek meg valamit az előadáson, ami az ő munkájához kapcsolódik. Meg is tettem. A választ természetesen megértette, nem kellett lefordítani neki. Egyszerűen csak nem, merte megkérdezni. Bár szerintem simán meg tudta volna.
Majd később egy hosszabb beszélgetésbe keveredtünk a többi külföldi kollégával egy elég bonyolult ügy miatt. Mikor befejeztük, megbökte a vállam és közölte, hogy az egyik mondatban rosszul használtam egy szót. Thank you for your fucking assistance!

- Sikerült az egyik szünetben pár szót váltanom az osztrák kollégákkal, akik az oktatáson nem vettek részt. Ám napi e-mail kapcsolatban vagyok velük. Eddig még sosem találkoztunk, szóval tök jól esett. Természetesen kedvenc kolléganőm jött velem. Olyan volt, mint valami puli kutyus, mindenhova követett. Végig hallgatta a beszélgetésünket. Nem zavart.
Tegnap főnök asszony megkérdezi, hogy tudtunk-e beszélgetni az osztrák kollégákkal. Erre közli, hogy igen, tök kedvesek voltak, sokat beszélgetett velük, megtudta róluk,, hogy.... és elkezdte mesélni, amit végighallgatott....

Tudom, hogy az az én nagy bajom, hogy a teszetoszaságot nem jól viselem. Kos vagyok! Szóval a pesti kolléganőkkel szemben való rossz érzésem ebből következik. Nem vagyunk egyformák. Ők olyanok, amilyenek, meg én is. Kicsit több türelemmel kell irányukba lennem, hogy elfogadjam az ő tempójukat, mentalitásukat. Igyekszem is, tényleg, de gyógypedagógus soha nem lesz belőlem. Nem véletlen....

Ám a rosszindulatot nem tudom és nem is akarom tolerálni. A legnagyobb bajom, hogy naiv vagyok és első szándékból mindig segítek. Aztán mikor hallom, hogy a hátam mögött learatják a babért vagy kigúnyolnak, azt utálom....

Ilyenkor mit lehet tenni??? Legyek bunkó? Mondjam, hogy nem segítek? Mondjam, hogy hagyjon békén? De mégiscsak együtt dolgozunk... Több, mint napi nyolc órát együtt töltünk...