Utálom, hogy huzamosabb ideig nem tudok haragudni emberekre!

És ezért állandóan újra és újra megbántanak és csalódom. De komolyan, ha most belibegne az életembe bárki, akivel rossz szájízzel váltam el vagy zártam le egy két dolgot (pl. volt pasik vagy volt osztálytársak stb.) képes lennék velük úgy beszélni, mintha mi sem történt volna és soha nem bántottuk volna egymást.

És itt most nem csak a viszontlátás öröméről van szó, ami felülír mindent. Nem! Ugyanis nem kell ehhez másnak történnie, minthogy az undorító munkatársam mondjuk tegnap valami csoda folytán jókedvűen ébredt és elrihegtünk-röhögtünk egy két poénon. Képes voltam ettől félre tenni minden büszkeségem, minden megbántottságomat és ma ismét teljesen nyíltan hozzáállni.

A vége mi lett? Naná, hogy az hogy most megint megbántottak, megint hülye voltam, megint naiv…

Aki paraszt, az paraszt marad. Aki megbántott, mert akart, szánt szándékkal, az meg is fog! És ezt kell megtanulnom, hogy az emberek nem változnak meg csak úgy, varázsütésre. Ne légy hülye, ne hidd el! Nem kell feltétlenül megbízni mindenkiben!

Meg kell tanulnom, hogy nem szabad teljesen megnyílni mindenkinek.  Így most ünnepélyesen fogadom, hogy amíg itt kell rohadnom ezen a szutykos helyen:

-          B. kolléganőm (benne megbízom!) kivételével nem beszélek senkinek a magánéletemről! Semmi közük ahhoz mit teszek a szabadidőmben, mit nem. Nincs közük E-hez, nincs közük a családomhoz! Nincs közük hozzám! Egy helyen kell dogoznunk ennyi.

-          Ha Gy. kollégáim nem tudnak behozni, hazavinni nem kérek meg mást! Lesz nálam egy busz jegy és megoldom! Nem kell a „segítségük”

-          Nem segítek utálkozni senkinek! Játsszák le a hülye kis játékaikat egymás közt!

-          Minél előbb dobbantani fogok innen!!!!