A hétvégén a barátainknál voltunk vendégségben. Vagyis ugyebár a barátaink szüleinek a lakásában. A baráti társaságon végignézve elmondható, hogy egyetlen egy pár él együtt, külön lakásban a szülőktől. A többiek úgy mint, mi E-vel. Tulajdonképpen együtt, de kétlakian. Őszintén megmondva nekem ebből már eléggé elegem van. Ha csak azt nézem, hogy mindig arra lenne szükségem, ami a másik helyen van, vagy csak azt hogy ha hosszabb ideig E-hez megyek, akkor úgy nézek ki mint egy batyus cigánylány, már ezek kiakasztanak. Olyan nagyon vágyom arra, hogy E-vel kettesben élhessek. Én benne lennék, hogy összeköltözzünk nálunk addig, amíg nincs esélyünk egy külön házikóra. De megértem őt is, mert ahogy én nem mennék hozzájuk, úgy ő sem jönne hozzánk. Így marad az, hogy kuporgatjuk a kis pénzünket, hogy minél előbb belevághassunk! Olyan nagy lelkesedéssel szépítgetném a kis lakunkat és annyiszor vendégül látnám a barátainkat, hogy szinte törzsvendégek lehetnének. Újabban nagyon sokat gondolok erre. Nem mennék albérletbe. Vallom (igen, lehet hogy elmaradott ősmagyaros gondolkodással), hogy amit havonta kifizetek albérlet címén azt befizetem a bankban és ha nekem nem is, de a gyerekeimnek lesz valamijük egyszer. Mivel falun nőttem fel, így a panellakásban sem szívesen maradok meg. Ha E-nél vagyok, igyekszem mindig valami programot szervezni magamnak, sőt igazából akkor vagyok ott, ha délután jövök-megyek, mert az a lényeg, hogy minél kevesebb időt kelljen eltölteni abban a kis, sötét lakásban. Lehet, hogy sokra vágyom, de hiszem, hogy egyszer elérem a célom és lesz egy szép kis kertes házam, ahol E-vel nevelgetjük a két kislányunkat (ő mondja mindig, hogy két kislány lesz) és sokszor vendégül látjuk a barátokat. Ámen!

Ma ismételten belevágok a második szabadon választható tantárgyam teljesítésébe. Immárom szerintem már vagy harmadszor... Felkészültségem fokát mi sem bizonyítja jobban, hogy azt sem tudom mi a neve a tárgynak amit felvettem! /Hozzáteszem nem nagyon volt más választásom, így nem is sokat ízlelgettem a kiválasztott tantrágy nevét./ Na de a remény hal meg utoljára ugyebár, így bízom benne, hogy a vizsgára már nem csak a tantrágy nevét fogom megjegyezni, de legalább egy kettessel felérő tananyagocskát is. A szakdolgozat is hatalmas lendülettel készül! két oldal :D Az 50-ből... remek... Egyszerűen agybajt kapok saját magamtól. Ez szerintem cseppet sem normális. Amúgy a hétvégétől már egy frászban vagyok. Az nem elég, hogy ma munka után 3kor irány az egyetem este fél 9ig (Ha még egyszer tanulnék valamit lőjenek agyon!!!!) Holnap délelőtt tipli haza. Takarítás, főzés, mosás, sütés stb mert drága öcsikém 11 éves lesz és eme becses nap fordulójára szervezett "magának" egy bulit, ami lassacskán felér egy kisebb lakodalommal. Ugyanis nem csak (az amúgy sem kicsi) család lesz jelen: E- anyukája (aki már törzsvendég az öcskös szülinapján) Z.( a keresztapa) valamint E. focis haverjai úgy öten plusz a két barátnő, plusz hugom és M. Lesz foci a kibérelt sportcsarnokban lesz torta, husi, süti, kaja, pia. Lesz agybaj is rendesen, mert csak, hogy halmozzuk az élvezeteket: 1. öcsinek meccse lesz délután ( vagyis meccsei, egy egész focitorna) ahova anya viszi kocsival és hozza is haza ergó egész délután nem látjuk őket. 2. apa dolgozik ma és dolgozik holnap ergó lesz lóvé, lesz pia... 3. A barátok ottalvósra veszik a bulit ergó takarítsak és legyek jó háziasszony 4. Meg kéne lesnem egy volt osztáytársa eskövőjét a délután közepén 5. A vasárnap öcsit templomba könyörögni és átvészelni a mamával és apuval amíg anyu délután fellépésen lesz Lehet csak én aggódom túl a dolgokat így előre de akkor is legyen már vége, bár még el sem kezdődött! /jah és ha vége, minden kezdődhet előlről...juhééé hétfő!/

Megmondom őszintén, azért vannak kételyeim az új hellyel kapcsolatban. Vagyis nem is igazán a hellyel, hanem talán magammal és a kollégákkal. Minden nap hallok valamit /hála egyik kolléganőmnek, aki szerintem eléggé „fessükafalraazördögöt” és „aggódnomkell” típus/ ami, azt sugallja nekem, hogy itt semmi sem biztos. Oké, hogy sehol sem, de itt eléggé kiszámíthatatlan, hogy kinek milyen kedve van és hogy alakul az élet. Hallani elbocsátásokról, rossz mutatóról, gyanúsítgatásokról, szenvedésekről, bosszúról. Komolyan, mint egy szappanopera  De tényleg nem tudom, hogy meg kéne-e ijednem ezektől, vagy sem. Igazából, alig várom, hogy leteljen a próbaidőm, és akkor kicsit biztonságosabban fogom érezni magam (szerintem). Bár ki tudja. De tény, hogy most még érzem ennek a súlyát, meg azt is, hogy nagyon szeretnék megfelelni és bizonyítani. És mivel szeretném, hogy maradhassak, így ez azt is bizonyítja, hogy szeretek itt és tetszik a munkám is. A kollégákkal, meg tudatosan nem akar haverkodni. Ezt már egyszer megszívtam. Amúgy meg nem vagyok olyan, mint a kolléganőm, hogy mindenből problémát csináljak és ne tudjak túllépni dolgokon. Szerintem igenis kell, hogy legyen az emberben egyfajta lazaság és „leszaromság”. Na persze nem mindegy, hogy mennyire. De soha nem fogok idegroncs lenni, mondjuk attól, hogy egy táblázatot hibásan küldtem el, vagy hogy a főnökasszony beszólt, mert nem ért el telefonon. Meg azzal, hogy látom mások „hibáit” vagyis azt, hogy ki milyen attól én nem fogok megőrülni, hanem röhögök rajta kettőt és megköszönöm a sorsnak/Istennek, hogy én más vagyok. Kicsit talán attól is feszélyezve érzem magam, hogy itt mindenki az anyám meg az apám lehetne. Bár ez soha nem okozott gondot, de itt valahogy mégis benne van a levegőben. A másik, hogy a munkatársaim felét /akik Pesten vannak/ még nem is láttam, valakivel még nem is beszéltem. Ez mondjuk hamarosan megoldódik, mert október közepén kétnapos céges kirándulásra megyünk mindannyian. Utána remélem, minden kétségem és félelmem elmúlik (főleg, hogy a körül telik le a próbaidő is).

Ajajjj! Elhallgattam… Igazából nem tudom miért, de nem voltam túl közlékeny mostanában. Talán, mert mióta új munkahelyem van mindenki faggatott. Faggattak otthon, hogy milyen az új hely, jó döntés volt-e, megbántam-e, megszoktam-e, bírom-e. Faggattak ott bent, ki vagyok, honnan jöttem, miért jöttem, hova tartok, mi van velem…. Faggattak a barátok, a család, a párom, az új munkatársaim, a régi munkatársaim idegen emberek. Most már talán nem faggatnak. Most már beszélek. Úgy gondolom, jó döntést hoztam. Nem bántam meg, hogy otthagytam azt a helyet. Itt már kezdek megszokni, kezdek belerázódni az életbe. Már ezért nem bánom, hogy így döntöttem, mert éreztem, hogy ott már nem jó. Már menni kellett. És az sem véletlen, hogy ide. Biztos itt is tanulnom kell valamit az élettől. Vagy abból vizsgázom, amit az előző helyen kellett megtanulnom. Az biztos, hogy itt már óvatosabb vagyok. Ugyanúgy határtalan jóindulattal állok mindenkihez, mindenkiről elhiszem, hogy jó. De már nem árulok el mindent magamról, az életemről, arról, hogy mit gondolok. Ezek nem tartoznak rájuk. Ha nem tudják, kevésbé tudnak bántani. Nagyon szeretem azt is, hogy szabadabb vagyok. Engem nem érdekel, hogy már nem hordozzák céges autóval a fenekem. Buszozok! És ennek örülök! Nem kell könyörögnöm senkinek, nem kell, hogy szívességet tegyen nekem bárki is és nem kell alkalmazkodnom hülye emberekhez. Csak a menetrendhez :) Szeretem, hogy nem ül a hátam mögött senki és nem nézi mit csinálok, nem vág pofát és nem susmorog. Tudom, hogy ezek a dolgok mindenhol jelen vannak, nem kerülhetők el. Csak az nem mindegy, hogy hogyan és mennyire teszik tönkre a munkahelyi légkört. Egyébként a volt munkatársak közül csak B. hiányzik, de ő nagyon! Remélem az ígéretünkhöz mindketten tartjuk magunkat és a jóga egy közös program lesz megtoldva egy kis pletyivel. A nyár amúgy nagyon gyorsan elrohant. Igazából kitette az ismerkedés az új hellyel és az elválás a régitől. Ezenkívül a család és E. Sajnos nyaralni sem voltunk a nyáron / na jó legyen nekem elég az olaszországi kirándulás!/ De már lefoglaltam egy wellness hétvégét november közepére Esztergomba. Alig várom. Meg komoly terveink vannak a jövő évre is: London és Görögország van kitűzve. De én szeretném E-t meglepni egy madridi kiruccanással is. De ez már szerintem nagyon nem fog beleférni a költségvetésbe…