A hétvégén a barátainknál voltunk vendégségben. Vagyis ugyebár a barátaink szüleinek a lakásában. A baráti társaságon végignézve elmondható, hogy egyetlen egy pár él együtt, külön lakásban a szülőktől. A többiek úgy mint, mi E-vel. Tulajdonképpen együtt, de kétlakian. Őszintén megmondva nekem ebből már eléggé elegem van. Ha csak azt nézem, hogy mindig arra lenne szükségem, ami a másik helyen van, vagy csak azt hogy ha hosszabb ideig E-hez megyek, akkor úgy nézek ki mint egy batyus cigánylány, már ezek kiakasztanak. Olyan nagyon vágyom arra, hogy E-vel kettesben élhessek. Én benne lennék, hogy összeköltözzünk nálunk addig, amíg nincs esélyünk egy külön házikóra. De megértem őt is, mert ahogy én nem mennék hozzájuk, úgy ő sem jönne hozzánk. Így marad az, hogy kuporgatjuk a kis pénzünket, hogy minél előbb belevághassunk! Olyan nagy lelkesedéssel szépítgetném a kis lakunkat és annyiszor vendégül látnám a barátainkat, hogy szinte törzsvendégek lehetnének. Újabban nagyon sokat gondolok erre. Nem mennék albérletbe. Vallom (igen, lehet hogy elmaradott ősmagyaros gondolkodással), hogy amit havonta kifizetek albérlet címén azt befizetem a bankban és ha nekem nem is, de a gyerekeimnek lesz valamijük egyszer. Mivel falun nőttem fel, így a panellakásban sem szívesen maradok meg. Ha E-nél vagyok, igyekszem mindig valami programot szervezni magamnak, sőt igazából akkor vagyok ott, ha délután jövök-megyek, mert az a lényeg, hogy minél kevesebb időt kelljen eltölteni abban a kis, sötét lakásban. Lehet, hogy sokra vágyom, de hiszem, hogy egyszer elérem a célom és lesz egy szép kis kertes házam, ahol E-vel nevelgetjük a két kislányunkat (ő mondja mindig, hogy két kislány lesz) és sokszor vendégül látjuk a barátokat. Ámen!