Szombaton töltöttük az első éjszakánkat a lakásban.

A szombat reggel otthon indult nálunk. Elég nyögvenyelősen kezdtem el belehajigálni a cuccaimat a bőröndbe. Tiltakozásképp nem is raktam többet egy hétre elegendő cuccnál. Kedden úgyis jövök haza címszóval. Majd akkor még viszek el egy fordulót.
Hülye vagyok amúgy tudom. De én nem voltam képes bőröndbe csomagolni az elmúlt 26 évet és elmenni.
Amúgy ezt a cselekedetem ma reggel már teljesen megbántam, mert fogalmam nem volt, hogy mi a szart vegyek fel ma...
Már a könnyeimmel küzdöttem, mikor hurcoltuk ki a cuccokat a kocsiba. Aztán mikor puszit adtam anyunak, hogy majd kedden jövök láttam, hogy pityereg. Több sem kellett nekem sem....
Elindultunk. Én meg csak csendben sírtam. Folytak a könnyeim lefelé. E. pedig rögtön szarul érezte magát. Közölte, hogy ő nem akar nekem rosszat, ő nem akar engem elszakítani a családomtól. Ez nem is így van. ezt a  lépést meg kell tenni, de szerintem ez mindig fáj. Akárhogy is készül rá az ember, akár mit is történik az elszakadás fáj....
Persze aztán úgy elszaladt a hétvége, mint a huzat. Még futkostunk boltokba, piacra, pakoltunk innen pakoltunk onnan. Csöveztünk a nappalinkban. Mert ugyebár az ülőgarnitúra nem érkezett meg....

Holnap meg már kedd és munka után megyek haza :-)))